A kurzus élményeiről röviden

Egy olyan témáról írok, amivel mélyebben Dr. Piczkó Katalin kurzusán találkoztam. (Katalinnal, hasonló témában az RTL televízió képernyőjén lehet mostanában találkozni. Ajánlom a téma iránt érdeklődők figyelmébe Kati közelmúltban megjelent könyvét, amely "Szeretetkert" címmel látott napvilágot.) Ez a személyiség, fejlődéspszichológia. A kurzuson elhangzottak és az elvégzett gyakorlatok még most is elevenen bennem élnek. A látottak és hallottak elgondolkodtattak, mert az oktató olyan összefüggésekre világított rá, amelyek számomra nem voltak magától értetődők. Nem a megfelelési kényszer beszél belőlem, merthogy az írásbeli még szükséges ahhoz, hogy abszolváljam a tárgyat, hanem valami tényleg megérintett. Ezt igazán az előadások és a gyakorlatok során tapasztaltam meg, amit egyszerre kíváncsiságként, élményként és egy jóleső belső érzésként tudok megragadni. Az órán az első alkalmak során, minden feladatnál összpontosítottam, aztán hagytam, hogy az érzelmek is felszínre törjenek és akkor éreztem rá igazán, hogy valójában mi is az a fejlődéspszichológia. Az elvégzett gyakorlatok minden alkalommal elgondolkodtattak, és ami a kurzus elején még óriási mennyiségű rendszertelen információhalmaznak tűnt, az idő előrehaladtával és a témavezető iránymutatásával, kezdett értelmes rendszerként összeállni. Valahogy minden kapcsolódott mindenhez, kezdett értelmet nyerni az ok és okozat. Furcsa, de egy filozófus, Descartes jutott eszembe. Szerinte, ha valami minél egyszerűbb és világosabb, akkor annál jobban értelmezhető irányba visz. Descartes mindent megfigyelt, mindent szemrevételezett, mindent egyenként megvizsgált, semmit nem vetett el. Megállapítása, hogy ne akarjuk a megváltoztathatatlant megváltoztatni, ne akarjunk olyan dolgokat, amire nincs befolyásunk, csak egy valamit vagyunk képesek uralni, egy valami van a birtokunkban, ami csak és kizárólag a miénk, az pedig a saját gondolataink. A megközelítésével képessé vált "eltakarítani a laza földet és a homokot, hogy sziklára vagy agyagföldre bukkanjon." Megállapította, hogy van egy szilárd és biztos igazság, amit bármilyen bizonyításnak vetnek is alá, az megáll, ez pedig a gondolkodom, tehát vagyok. Az előbbi kitérő csupán azt támasztotta alá, hogy az emberi elme milyen csodálatos dolog. Az egyén benne van egész lényével. Tudatosan vagy akár tudattalanul is, de ott van. Valahogy most a fejlődéspszichológiával is így vagyok. A gondolataimat, érzéseimet kifejezni és azokat átadni a kommunikáció segítségével tudom. Ha pedig ez utóbbiban zavar támadna, akkor "Rogers szerint a pszichoterápia feladata, hogy kijavítsa a kommunikáció kudarcait." Pedig a kommunikáció is egy csodás képesség. Az ember "által kifejlesztett kommunikáció olyan óriási fejlődésbeli potenciált jelentett, melynek következményei a mai napig éreztetik hatásukat – s ez feltehetőleg még több ezer éven át így lesz." Azonban a gondolataim és érzéseim mélyebb értelmét és azok összefüggéseit a személyiség és fejlődéspszichológia által ismerhetem meg.

A személyközpontú szemlélet

Ebben a felgyorsult, turbulens világban az egyénnek tanulnia kell, szükséges fejlesztenie önmagát, hogy alkalmazkodni tudjon az élet által támasztott elvárásokhoz. Napjainkban szinte közhely már, hogy életünkben egyetlen dolog, ami állandó, az nem más, mint a folyamatos változás. A mindennapokat harmonikusan megélni, a kihívásokra válaszokat adni, és megújulni, azt csak a belső energiánk aktivizálásával és a személyiségünk teljes összhangjával együtt tudjuk megtenni. A céljaink eléréséhez nyitottságra van szükségünk. Ez életünk végéig tartó folyamat, ahol egyre és egyre magasabb szintre kerülhetünk. Ez a fejlődési folyamat nem lineáris, vannak könnyebb, de vannak nehezebb szakaszai. Ahogy a buddhisták látják, az igazi cél maga az út, az a folyamat, amit végigjárunk. Ebben a fejlődési folyamatban egyre nagyobb szerepe van a coachingnak is, amely egyre nagyobb ismertségnek örvend nálunk is. Rogers a múlt század egyik legnagyobb hatású pszichológusa volt, a humanisztikus pszichológia kimagasló képviselője. Hozzá köthető a kliensközpontú terápia és a személyközpontú megközelítés, ami talán a legismertebbek közé sorolható. Szerinte minden egyén önmagán belül olyan kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik, melyek révén megértheti önmagát, konstruktívan megváltoztathatja létezési módját és viselkedését, és ezek az erők legjobban bizonyos kvalitásokkal rendelkező kapcsolatban szabadulnak fel. Rogers egy átfogó hipotézise, "ha képes vagyok egy bizonyos fajta kapcsolatot létrehozni, a másik ember fel fogja fedezni önmagában azt a képességet, amellyel ebben a kapcsolatban növekedhet: a személyisége fejlődni fog." A mélyreható változások igazán akkor következnek be, amikor a terapeuta teljes empátiában éli meg a kapcsolatot a klienssel. A "Valakivé válni – a személyiség születése" című könyve bepillantást enged abba a folyamatba, amelyben kialakult a személyközpontú szemlélet.

Az egyén személlyé válása

Rogers osztja azt az álláspontot, hogy az egyén legfőbb célja, hogy valóban önmaga legyen. Két személy közti kapcsolatban (coach-kliens), az első és legfontosabb, hogy olyan kapcsolatot teremtsünk, ahol a kliens biztonságban érezheti magát. Meg kell, hogy értsük érzésvilágát, azért, hogy megtudjuk teremteni azt a légkört, amelyben az érzéseinek és a gondolatainak szabad mozgástere van. Ha ezt tudtuk számára biztosítani, akkor lekerülnek róla azok az álarcok, amelyeket addig viselt. Ebben a helyzetben támaszkodni tud a segítő kapcsolatra, miközben tanulmányozni tudja élményeit, és a személyiségében rejtőző ellentmondásokat. Ekkor lehetősége lesz arra, hogy megtanulja, mely viselkedési szokásai, mely érzései azok, amelyek nem valódiak, amelyeket álarcként lehet viselni, ami mögé el lehet bújni. Nagy valószínűség szerint rájön, hogy az életét az irányította, hogy mit gondolt, és nem az, hogy milyen valójában. Azonban, hogy azok lehessünk ami, el kell vonatkoztatni attól, hogy milyennek kellene lenni. Nem könnyű feladat, mert folyamatosan visszatekintünk, és bennünk van a megfelelési kényszer, hogy csupán az egész részei vagyunk, egy csavarja vagyunk az egész gépezetnek. Ez az úgynevezett integráció, amely jelen van a mindennapokban, hisz ezt várja el tőlünk a szervezet, azaz a munkahelyünk is. Amikor az egyén ezt felismeri, és megtanul szabadon létezni, akkor egyre gyakrabban megkérdőjelezi, sőt elutasítja a szervezeti kultúra, a munkahelye elvárásait, ami természetesen megpróbálja őt átalakítani, beintegrálni, mint egy kiesett csavart a gépezetből. Amikor képes mindezt megkérdőjelezni, akár családi körben is, akkor a fejlődési folyamatban elérkezik oda, ahol ki tud lépni az elvárások nyomasztó súlya alól, és megteszi az első lépéseit a saját maga irányítása, az önirányítás felé. Ez a folyamat persze nem mentes a felkavaró érzésektől, mert levenni az álarcot azt is jelenti, hogy felülünk egy érzelmi hullámvasútra, ami nem biztos, hogy kellemes lesz. Ezen végig kell mennie, mert csak úgy lesz önmaga, ha megtalálja érzéseiben és a hozzákapcsolt cselekedeteiben a harmóniát, az egyensúlyt. Ez az egyént elvezetheti oda, ahol nyitottabbá válik, és ahol már tudatosabban, más szemüvegen át nézi a világot. Tudja, hogy jó választás az övé, és végre felteheti azt a kérdést, hogy úgy éltem és élem az életem, ami nekem jó? "Az ilyen ember szabadon áramló folyamat, nem egy rögzített, végleges, statikus dolog. A változás hömpölygő folyamata, nem pedig egy darab rideg anyag. A lehetőségek vég nélkül változó együttállása, nem különböző készségek változatlan halmaza.

A már említett felgyorsult világban, ahol tendencia az elszemélytelenedés, szerencsére még sokan vannak olyanok, akik vágynak a pozitív emberi kapcsolatokra. Talán sokszor nem valljuk be, hogy nehezünkre esik felvállalni önmagunkat, pedig így tudunk nyitottan élni egy olyan világban, amely nap, mint nap nyomás alatt tart bennünket társadalmi, vagy akár munkahelyi, szervezeti szinten is. Veszélyt sejtünk és félünk. Félünk, hogy elveszíthetjük a valódi önmagunkat, ezért minden nap a magunkra erőltetett szerepeket játsszuk el, és eközben próbálunk az elvárásoknak megfelelni. Sokan tapasztaljuk azt, hogy környezetünk folyamatos elvárásoknak akar megfeleltetni bennünket, és ez sokszor kényszerpályán tart bennünket. Viszont, hogy önmagunkat bátran fel merjük vállalni és akarjunk rálépni arra a bizonyos útra, ahhoz szükségünk van egy partnerre, aki segít nekünk ebben, ez a segítő pedig a coach. Rogers olyan fogalmakat rendelt a segítő tevékenység mellé, amelyek biztosítékot jelentenek arra vonatkozólag, hogy a coaching keretében végzett munka eredményes és hatékony legyen. E fogalmak a következők: önelfogadás, elfogadás, hitelesség, empátia, biztonság, ráhangolódás, odafigyelő hallgatás, kliensközpontúság, non-direktív kapcsolat. A fogalmi rendszert nem a coaching számára határozta meg, azonban alapvetően a coaching folyamatban, a coaching munkában is megjelenik.

Rogers szentül hitt benne, hogy az egyénnek minél nagyobb a szabadsága, annál könnyebb lesz a benne lévő energiákat aktivizálni, hogy ezáltal a felszínre kerüljön a személyiségében rejlő, az idáig szunnyadó potenciál. Szerinte mindenkiben megvan a lehetőség arra, hogy boldogabbá tegye az életét azáltal, hogy a legtöbbet kihozza magából. Ehhez akaratra is szükség van. A támogató munkája során a coach, ezt az akaratot fogja felerősíteni, és segíteni a klienst abban, hogy rátaláljon a saját legjobb megoldására. A munka során a figyelő, aktív hallgatás is hasznos lehet, mert néha a csend többet jelent, mint a coach kérdései. Talán a folyamatos kérdések más irányba vinnék a klienst, és az is lehet, hogy csak elterelné a gondolatmenetét. Ekkor a csend beszél… A coachingban megjelenik egy másik fontos fogalom is, az előzőekben már említett, Rogers által alkalmazott non-direktív terápia, ami gyakorlatilag a tükrözésről szól. Ez nem más, mint amikor véleménymentesen, ítélkezés nélkül összefoglaljuk az ügyfél érzéseit. Ha jól tudjuk már használni ezt a tükröt, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az ügyfél valós képet fog kapni arról, hogy milyen is valójában. Ez segíthet abban is, hogy minőségileg alakítsuk életünket, kapcsolatainkat. Azt érdemes megemlíteni, hogy a tudatos ügyfél jobban tudja áttekinteni helyzetét, ebből fakadóan, képes jobb döntéseket is meghozni. A coach felelőssége, hogy segítse ügyfelét, azaz a kliens képes legyen arra, hogy felfedezze saját értékeit, adottságait és szükségleteit. Segítsen abban, hogy ügyfele felismerje, hogy saját fejlődésében mi viheti előbbre, mi az, ami motiválja, inspirálja őt. Ebben segíthet még egy nagyon fontos képesség, a coach empatikus képessége. Azaz nyitott az ügyfél érzelmeire, szempontjaira, törekszik azok minél jobb megértésére és következetesen tiszteletben is tartja azokat. A coaching nem véletlenül a pszichoterápiából gyökeredzik, hiszen felismerték azt, hogy nem csak a bajba jutott embereknek lehet tanácsot adni és támogatni, hanem azokat is, akik fejlődni szeretnének, akik minél többet szeretnének kihozni magukból. Azt le kell szögezni, hogy a coaching nem pszichoterápia, de a rogersi pszichoterápiás elmélet és a coaching között több párhuzam is fellelhető. Míg a pszichoterápia a múltban kutakodik, és annak feldolgozásával foglalkozik, addig a coaching elsősorban a jelennel foglalkozik, a múlt feltárása és elemzése nem a feladata. "A jelenben minden fontos információhoz hozzáférhetünk. Az itt és most zajló eseményeket kell észrevennünk, és az adott pillanatban látott, hallott. érzékelt és tapasztalt jelenségekre kell reagálnunk." A coaching munkában lényeges momentum a változás és a fejlődés, de fontos a kapcsolat minősége is. Itt elsősorban a bizalmat és a biztonságos légkör megteremtését emelném ki. Alapvető cél, hogy az ügyfél fejlődjön ebben a folyamatban, hogy aztán egy magasabb szintre jusson el. A munka folyamán fontos, hogy a coach tiszteletben tartsa az ügyfél igényeit, tisztelje kliensét. Legyen tekintettel hiedelmeire, érzékelje, hogy hol vannak ügyfele határai.

Összegzésként…

Bízom benne, hogy sikerült érzékeltetnem, hogy a coaching munkában remekül használható a rogersi szemlélet. Érdemes a végén ismét hangsúlyozni és kiemelni a coach szerepét és felelősségét a coaching munka folyamatában. Azonban érdemes azt is hozzá tenni, hogy kettőn áll a vásár, azaz a coaching munkában mindkét fél aktivitása fontos az áhított siker elérésének érdekében. 

Rogersi irányzat a coachingban

1. Charles S. Carver – Michael F. Scheier: Személyiségpszichológia,. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
2. John Leary-Joyce: Gestalt-coaching a gyakorlatban, HVG Kiadó, Budapest, 2017.
3. Carl Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000, Budapest, 2010.
4. Karl Erik Rosengren: Kommunikáció, Typotex, Budapest, 2008.
5. Törő Lajos: Tudományfilozófiai szöveggyűjtemény, René Descartes